Ez a telefonbeszélgetés egy világrendet zárt le

„Amikor Vlagyimir Putyin felemelte a telefont és Donald Trump vonalát hívta, nem a hidegháború kísértete tért vissza. Nem is csupán két autoriter vezető közti baráti csevej volt. Ennél pontosabban: sokkal többről – és sokkal kevesebbről – volt szó. Ez a hívás nem intézményes csúcstalálkozó volt, hanem a nyugati diplomácia poszt-rend korszakának első ösztönös reflexe: két olyan szereplő egyeztetett, akik nem hisznek a régi szabályokban – és nem is kérnek belőlük.

Londonban és Brüsszelben a diplomácia még mindig koreografált mozdulatsor: jegyzőkönyv, sajtóközlemény, egyeztetett mosoly. Moszkvában és Mar-a-Lagóban más iskolát tanítanak. 

A diplomácia személyes, ösztönös és engedély nélküli. 

A nemzetközi intézményrendszer helyére egyre inkább a személyes diplomácia lép – ahol az egyéni tekintély, az erő nyelve és a rögtönzés váltja fel a multilaterális rítusokat.

Ez a telefonbeszélgetés nem egy konkrét válságot kezelt, hanem egy világrendet zárt le. A kérdés nem az volt, miről egyeztettek, hanem az, hogy kik és hogyan fognak egyeztetni a jövőben. 

Putyin, az orosz szuverenitás nehézbúvárja, és Trump, a tranzakcionális, instinktív játékos, nem ideológiai társak. 

Nem partnerek. 

Szabadúszók, ahogy anno Walter Scott »freelancer« neologizmusát magyarították.

Válságkezelők – kódexbe foglalt normák és formális intézmények nélkül.

Számukra a történelem nem konszenzusról szól, hanem karakterről, hatalomról és cselekvésről. Trump megvetése a diplomáciai díszletek iránt tökéletesen illeszkedik Putyin birodalmi reflexeihez. A hívás nem összeesküvés volt, hanem helyzetértékelés. 

Folyamatban. 

Intézményeken kívül. 

Világrenden túl.

A Nyugat számára nem az az ijesztő, ami elhangzott, hiszen feltehetően közhelyek, gesztusok, belpolitikai félmondatok röpködtek a drótszálakon az óceán két partja között. 

A fenyegetés nem a tartalom hanem a forma: két, az intézményes világrend szélén egyensúlyozó szereplő egyeztetett a világ működéséről. 

Senkitől sem kértek hozzá felhatalmazást. 

És nem is fognak.

A valódi jelentőséget nem a tartalom, hanem a módszertan hordozza. Ez nem ideológiai tengely, nem földrajzi blokk. Ez formátumváltás. A válságkezelés jövője nem jegyzőkönyvekben és záródokumentumokban íródik, hanem telefonhívásokban, zárt szobákban és mimikákban, hallgatásokban. 

A stabilitás nem szerződésekből fakad, hanem abból, hogy ki rántja félre először a kormányt.

Európának, amely még mindig az »alapértékek« és a »jogállamiság« mantráiban keresi az iránytűt, ez nem tanács. 

Ez figyelmeztetés. 

A világ nem fog várni. 

Már nem ENSZ-határozatok formálják, hanem olyan alkuk, amelyeket nem jelent be senki, csak végrehajtanak. 

És minél tovább próbálja a Nyugat ezeket az eseményeket kivételnek tekinteni, annál gyorsabban válik saját történetének statisztájává.

Putyin és Trump nem új ideológiát képviselnek, hanem a geopolitikai freelancerek korát.”

***